A tudást a kapcsolatok hordozzák

ELŐSZÓ

  „A tudást a kapcsolatok hordozzák.”

A Tempus Közalapítvány számos szakmai projektjének keretében megrendezett konferencián,műhelymunkán, képzésen vannak jelen és kapnak egyre nagyobb hangsúlyt azok a részvételi tanuláson, a résztvevők bevonásán alapuló munkaformák és módszerek, amelyek az egyéni tudásokra építve, egymással kapcsolatot teremtve adnak teret a párbeszédre, a közös megoldások keresésére. Az egyéni tanulási utak sokszínűségére és a tanulás közösség általi támogatásának fontosságára szeretnénk felhívni a figyelmet újra és újra, szem előtt tartva, hogy bármely formában létrejövő együttműködés egyúttal a közös gondolkodás új útjait is jelentheti.

A tanulás ma már sok tudományos kutatás fontos vizsgálati tárgya, köztük a neurobiológiai kutatásoknak, a kognitív pszichológiának, a magatartástudományoknak vagy a szociálpszichológiának is, melyek különböző megközelítésben igyekeznek megragadni belőle valami fontosat. Ezek közül különösen izgalmas az a konnekcionista felfogás, mely szerint mentális feladataink végrehajtása akkor a legsikeresebb, ha elménk neuronhálózata úgy strukturálja magát, hogy a lehető leghatékonyabban aktiválhassa a szükséges kapcsolatokat és területeket. Ezek a neuronális hálózatok képezik az alapját az érzékelésnek, a különböző cselekvési formáknak, a magasabb kognitív funkcióknak. A konnektivista tanuláselmélet ehhez hasonlóan a kapcsolatok kiépítésének fontosságára épít, beemelve az informatika eszközei által támogatott hálózat- és közösségépítési lehetőségeket is a tanulási folyamatba. Mi abban hiszünk, hogy a tanulási folyamat sikeréhez szükség van együttműködésekre. Ahogyan az önmagukban „buta egységek”, az elméleti neuronok között finom hálózat alakul ki kapcsolatképzési elvek segítségével, és a tudás ezeknek a hálózatoknak az egyre bonyolultabb szerteágazásában képeződik le, úgy az emberek közti interakciók, a tanulás szereplői között kiépülő kapcsolatok minősége és e kapcsolatok sokfélesége meghatározó sikertényezője lehet a tanulási folyamatnak is, és még inkább új tudások létrehozásának.

A közel egy éve útnak indított A tanulás jövője című közösségi oldalunk mottója – „a tudást a kapcsolatok hordozzák” – egyszerre utal a fenti értelmezésekre, és szándékunk szerint tükrözi azt a célkitűzést is, hogy a tudáshálózatok kialakítására, a tudásmenedzsment mai és jövőbeni szerepére irányítsuk a laikus és szakmabeli látogatók figyelmét.

Az Olvasó által kézben tartott, az Alma a fán interjúkötetek sorában harmadikként megjelenő kiadványunk viszi tovább ezt az ívet, és hangosítja ki mindazokat a gondolatokat, amelyek a partnerség, a szektorok közötti együttműködés, a közösségek építése, a közös műveltség értéke, a demokratikus állampolgárság, a nyitottság, az elfogadás és a közös tudásépítés, tudásmegosztás kérdései mentén mind a nyolc beszélgetésben összecsengenek.

Beszélgetőtársainkat többek között a tanulás jövőbeli trendjeiről kérdeztük. Egymástól függetlenül, vagy anélkül, hogy a szerzők szándéka ezt determinálta volna, mindannyian valamilyen formában központi gondolatként fogalmazzák meg a tanulás közösségi dimenzióit, legyen szó szakpolitikai kérdésekről, a kultúra átörökítéséről vagy a társadalmi igazságosságot középpontba állító intézményrendszerről. A beszélgetések során így esett szó az intézmények közti partnerségről, vagy az információs társadalom által állított új civilizációs kihívások megoldásában a belülről vezérelt, horizontális kapcsolatok szerepéről. Körbejártuk azt a kérdést is, hogy hogyan alakul a netgeneráció és az iskola viszonya, milyen nézőpontváltás szükséges a tanárok és szülők részéről ahhoz, hogy értelmezni tudják a gyorsan változó, őket körülvevő világot, hogy tudjanak és akarjanak a dolgok mögé látni. Mély összefüggésekre bukkantunk a hagyományos műveltség megőrzése és az iskola azon törekvései között, amelyek az egyén és közösség fejlesztésére irányulnak. Hasonló mintázatot rajzolt ki az a beszélgetés, amely a demokratikus társadalmakban betöltött állampolgári szerepek megalapozását a közösségi tanulással kötötte össze, ahol a kulcselem a pedagógusok és diákok bizalmi viszonyának kiépülése. A konstruktív tanuláselmélet alkalmazása a pedagógiában az előzetes tudásra alapozás fontosságára, az adaptív-elfogadó iskola koncepciója és a nyitott iskola modellje pedig az intézmény lehetőségeire, a környezettel való egyensúlyra mutatnak rá. A beszélgetések tehát mind valamely, az oktatási rendszerben is leképeződő társadalmi jelenségekre reflektálnak, melyek kulcsa a pedagógusok, diákok és a szülők közötti együttműködésben rejlik.

Az interjúk között más nézőpontból a hagyomány, a folytonosság és a változás alkot egy olyan dinamikus képletet, amelyben már nem valamilyen konkrét dolog változásáról, és az ehhez való alkalmazkodásról, hanem ahogy egyik beszélgetőtársunk említi, „sokkal inkább arról van szó, hogy magát a változást kell megszoknunk”. A minket körülvevő világ globális, mélyre ható átalakulása, az információs és kommunikációs technológiai fejlődés, a társadalmi, gazdasági, kulturális viszonyaink átstrukturálódása összességében a (hasznos) tudásról, a tudás átadásáról, a tanulásról való képünk átalakulását vonja maga után, és eközben számos kérdést vet fel.

A kérdések és válaszok között egy valami biztosan látszik: a tanulás jövője rajtunk, a jelenben elindított utakon, irányokon, célokon múlik.

 A szerkesztők